GYENESINFO


Eszes László

1945-től, a gyenesdiási Madách utcában lévő „Eszes villában” élt szüleivel. Édesapja halála után (1966) ő kezelte a házhoz tartozó egyszemélyes szőlőt, büszke volt az itt termett minőségi balatoni borára. Itt halt meg 73 éves korában. Eszes László 1913-ban Keszthelyen született.

Édesapja, Eszes Mihály ismert kereskedő volt a két világháború között. Középiskolai tanulmányait a keszthelyi Premont- rei Főgimnáziumban végezte, a Pécsi Egyetem Bölcsészettudomány karán szerzett diplomát, utána a keszthelyi Premontrei Gimnáziumban világi tanárként francia nyelvet és irodalmat tanított. Később kereskedelmi tanulmányokat is folytatott Budapesten.

A II. világháborúban főhadnagyi rangban szolgált, több mint egy évet töltött francia hadifogságban. Hazatérése után rövid ideig édesapja nagykereskedésében dolgozott.

A vállalkozás államosítása után a Balatoni Nádgazdasági Vállalatnál dolgozott vezető közgazdászként, innen ment nyugdíjba 1973-ban.

1945-től, a gyenesdiási Madách utcában lévő „Eszes villában” élt szüleivel. Édesapja halála után (1966) ő kezelte a házhoz tartozó egyszemélyes szőlőt, büszke volt az itt termett minőségi balatoni borára. Itt halt meg 73 éves korában.

A keszthelyi értelmiségi kör jól ismert és szeretett személyisége volt. Fiatal korában aktív természetjáró, barátaival együtt éveken keresztül ők újították fel és festették a Balaton-felvidék turistajelzéseit. Bejárta Európa fontosabb kultúrtörténeti emlékeit. Szenvedélyes és nagyon jó fényképész volt, a két világháború közötti korszaktól haláláig fényképezte környezetét és a Balatont. Több idegenforgalmi könyvet az ő fényképeivel adtak ki a hatvanas és a hetvenes években.

A hatvanas évek elejétől kezdett el rendkívül komolyan és mélyrehatóan foglalkozni Keszthely és környékének helytörténetével. Évtizedeken keresztül végzett szívós adatgyűjtést és kutatómunkát budapesti és vidéki levéltárakban.

Több publikációja jelent meg; „A keszthelyi céhek története” tanulmányával a Veszprémi Akadémiai Bizottság díját nyerte el, „A keszthelyi posta története” c. művét a Magyar Posta Kossa István első díjjal jutalmazta. „A keszthelyi kőfaragóműhely emlékei a Balaton-vidéken (1750 – 1850)” (Műemlékvédelem, 1980/2) munkájával a Kugler és Zitterbart kőfaragóműhelyek történetét dolgozta fel, összegyűjtve és lefényképezve a még megtalálható kőkereszteket és szobrokat. A „Keszthely mezőváros és végvár. Adalékok a település történetéhez” c. műve (1984) hatalmas értékű forrásanyagot tartalmaz a kutatók számára. A „Feledésbe ment utcanevek Keszthelyen” c. kötete volt az utolsó, életében megjelent munkája (1985), „Gersei Pethő László, Keszthely sorsának alakítója” című dolgozatának a kiadását már nem érte meg. Ebben a tanulmányban az ismert keszthelyi földesúrnak és várkapitánynak állított emléket.

Ezek mellett számtalan kisebb publikációja jelent meg szaklapokban (Építés-építészettudomány, Műemlékvédelem, Posta) és az Élet és Tudományban.

1979-ben a Magyar Rádió által szervezett „Táj változó fényben” rádiós műveltségi sorozaton résztvevő keszthelyi csapat egyik tagja volt, komoly szerepe volt abban, hogy Keszthely nyerte el a vetélkedő 2 millió forintos fődíját.

Oppel Imre (1883. Keszthely – 1968. Budapest ) tanár, festőművész

Jómódú családban született, apja Keszthelyen kocsigyártó volt. A keszthelyi premontrei gimnáziumban érettségizett, majd Budapesten Képzőművészeti főiskolát végzett 1905-ben. A fasori evangélikus gimnázium tanára (rajz, geometria), majd igazgatóhelyettese lett.

Mint festőművész számos kiállítása volt, többek közt a budapesti Műcsarnokban és a keszthelyi Balatoni Múzeumban. Több evangélikus templomban (köztük a keszthelyiben) található oltárképe. A két háború között a Festetics-család megbízásából számos képet festett a kastélyról és környezetéről. Egyik jelentős képe a „Rafay püspök beavatása” c. festménye, melyen a fasori evangélikus gimnázium tanárait portrészerűen örökítette meg.

A II. világháború után nyugdíját megvonták, később kegydíjban részesült. Az alsógyenesi fürdő emblematikus alakja, gondnoka volt. Ő készítette a strandon a ma már nem látható napórát is.

Paulini Béla (1881 Csákvár –1945 Baj) író, újságíró, illusztrátor

A század elején mint karikaturista dolgozott több hazai és külföldi élclapnál és A Nap c. napilapnál. Mesekönyveit – amelyekkel megteremtette a modern műmesét – saját maga illusztrálta. Harsányi Zsolttal közösen írt Háry János (1926) c. meséjét Kodály Zoltán zenésítette meg.

Megalapítója, szervezője és rendezője volt az Országos Magyar Bokréta Szövetség (Gyöngyös Bokréta) nevű, a “népi” hagyományok újjáélesztésére és színpadi bemutatására alakult mozgalomnak (1931). Népies táncjátékokat is írt. Első felesége a gyenesdiási Bakó Anna volt. Gyermekük megszületése után röviddel elváltak.

Főbb művei: Emlékirataim (Bp., 1914); A madárkocsi (mesék, Bp., 1938): A 10 esztendős Gyöngyösbokréta (Bp., 1940).

Zalay László  (1901. Keszthely – 1987. Gyenesdiás) jegyző

Zalay László 1901-ben Keszthelyen született, szegény családban, apja cipész volt. Ugyanott tett érettségit, majd több szemesztert végzett az orvosi, majd a jogi egyetemen. A gazdasági válság miatt 1922-ben abbahagyta tanulmányait és Budapesten bankban helyezkedett el, aztán Keszthelyen és Raposkán jegyzőgyakornok.

20 hónapos közigazgatási tanfolyam elvégzése után, 1933 májusában választották meg körjegyzővé Gyenesdiáson.

1945 után néhány évig fzikai munkás (favágó), majd 1948-ban magánügyvédnél helyezkedett el Keszthelyen. Képesített könyvelői tanfolyam után 1950-től a keszthelyi Cipész KTSZ főkönyvelője lett, 1963-64-ben a Vasipari KTSZ főkönyvelője, innen ment nyugdíjba.

Talabér János (Gyenesdiás, 1825 – Nagykanizsa, 1899), költő

Felsőszopori Talabér János, a falu hetedik plébánosa 1825. január 4-én született (Gyenes) Diáson. Apja ott volt főmolnár. Fiatalon árván maradt. Pappá szentelték 1848-ban, Veszprémben. 1860. augusztus 26-tól szolgált egy évig Szentpéterúron.

Az ő szomorú tiszte volt, hogy 1861-ben eltemette a koraszülött Inkey ikreket Bánfán, majd az ifjú anyát is. Anyakönyvi bejegyzésének precízsége (hogy beírta Eleonóra grófnő születésének helyét Hütteldorfot) tette lehetővé, hogy a hajdani óriási osztrák-magyar monarchiából sikerült kiszűrni azt a plébániát, hol nemcsak keresztelése bejegyzése található, hanem az is, hogy mikor kötöttek házasságot).

Miután költő és irodalmár is volt, 1861 év végén cserélt Kákosi László zalaszentbalázsi plébánossal, hogy közelebb legyen Nagykanizsához, Zala megye irodalmi központjához. 1899-ben Nagykanizsán hunyt el, s nagy részvét mellett ott is temették el.

Gödörházy Antal (1830-1880), vándortanító

A helyi kezdeményezés az oktatás megszervezésére 1848 után talán a legnagyobb mértékben Gödörházy Antal nevéhez kötődik. Az ő nevét elsárgult jegyzőkönyvekben mint jegyző aláírással találjuk. Az első ilyen dokumentum 1852-től származik. Ezekben a feljegyzésekben különböző panaszos, illetve föld adásvételi ügyekkel foglalkoznak.

Hernád Tibor kutatásai szerint ő tanítással is foglalkozott. Ebben az időben még csak vándortanítók működéséről beszélhetünk.

Gödörházy Antal az 1848-as szabadságharc bukása után került a településre. Állítólag Táncsics Mihály barátja volt. Lakóházát 1962-ben Hernád Tibor még viszonylagosan épségben találta. 20 év múlva már csak a romok jelzik az első „tanító” lakóházát. Ebben a házban tanított, de a településen élő gyermekes családokat is felkereste és foglalkozott a gyermekekkel.

Tankönyv híján Vörös István keszthelyi tanítótól szerzett kathekizmust, amelyből bibliai történeteket olvasott fel. A számolást rovásírással tanította. Ezért a „foglalkozásokra” bicskát és botot kellett vinni a tanulóknak, és a botra írták a feladványt.

A szobájában egy kis ládikó állt, asztal sarokpaddal és a fal mellett hosszában egy vastag gerenda volt kövekre helyezve. Ezen ültek a tanítványok.

Hernád Tibor kutatásai szerint a község két különböző területén a téli estéken összegyűjtötte a gyermekeket és foglalkozott velük. Szalai Annak és Mária azt mesélték Hernád Tibornak, hogy szülei elbeszélése szerint Papp Tivadarék háza helyén álló présház falára volt felpingálva, hogy: „iskola ellős osztál”

Fodor Ferencné mesélte Hernád Tibornak, hogy édesapja elmondása szerint ő ágytul tanult. Számos olyan család volt a községben, ahol több gyermek született, de a nagy szegénység miatt csak két-három téli lábbelire futotta. Ezért a gyermekek a hideg téli napokon otthon maradtak. A tanító házhoz jött, letelepedett az ágy szélére, ahol a gyermekek az ágyban ülve tanultak, illetve figyeltek tanítójukra.

Az „első” tanító emlékét az utókor tisztelettel megőrizte. Az iskola mellett utcát neveztek el róla. Nevét őrizte az iskola úttörőcsapata is.

Tiszteletére 1965-ben szobrot emeltek. A stilizált alkotást Kincses Mária szobrászművész készítette.

Kárpáti János (1865. Cegléd – 1953. Gyenesdiás), kántortanító, a Fürdőegylet megalapítója

Kárpáti (eredeti nevén Vlaszák)1 János 1865. március 30-án született Cegléden. Apja eredetileg kárpitos, majd a zenei tanulmányai révén katonazenekar karmestere lett. Az apa apai örökségét egy birtokvásárlás során elveszítette, így a család 6 gyermekével szegénységben élt.

Elemi iskoláit Kecskeméten végezte, majd az 5. elemi után első évben a Kecskeméti piaristáknál, majd a református főgimnáziumban folytatta tanulmányait. Itt kezdett el zenélni, zongorázni és hegedülni tanult, diákbandában volt muzsikus.

1880-81-ben Kiskunfélegyházán tanítóképzőbe (képezde) járt, majd a további 2-4. tanévet már mint magántanuló végezte. 1881-től 15 és fél évesen segédtanító Zamárdiban, 17 évesen már tanító.

1884-től 1891-ig Balatonudvariban kántortanító, 1886-ban megnősült ( felesége Bárdossy Ilonka)2. Itt gazdálkodott, a falu szőlőt telepített neki, amit a termőre fordulás után hamarosan az 1887-ben megjelent filoxéra elpusztított. A szőlőművelés jelentős jövedelmet jelentett, ennek kiesése miatt máshova próbálkozott elhelyezkedni.

Egy ismerőse révén értesült a megüresedett gyenesdiási tanítói állásról3, ahova négyen is pályáztak4. A pályázatot megnyerte, 1891-től az egytanerős iskola5 kántortanítója lett.

Az itt töltött évek során több feladatot vállalt, részben tanítói megbízása, részben közösségi feladatként, részben egyéb jövedelmek megszerzése céljából. Keszthelyen 1893-tól 20 éven át úszómester, nyugdíjazásáig, ugyancsak 20 éven át feleségével közösen gyenesdiási postamester6 volt, Kesztehelyen is kántorizált, gazdálkodott, szőlészeti vándortanítóként vidéki községekben oktatta a szőlőművelést, borfelügyelő is volt, gyékényszövő tanfolyamot szervezett, selyemhernyó tenyésztéssel próbálkozott, hogy a helyiek részére egyéb jövedelemről is gondoskodjon. Élharcosa volt a keszthelyi Zámor városrész rossz minőségű legelői lakó és üdülőteleppé történő felosztásának. Községi képviselő volt, tagja volt a Balatoni Szövetségnek, majd annak választmányának. Sokat tett azért, hogy Gyenesdiásnak a Keszthely-Tapolca szárnyvonalon legszebb vasúti váróterme legyen. Cikkeket írt a keszthelyi Balatonvidék és a Keszthelyi Hírlap c. Újságokba.

Legnagyobb jelentőségű tette – a kántortanítói mellett – a Gyenesdiási Fürdőegylet és a balatoni fürdő létrehozása volt. A Festetics uradalomtól kért 13 m széles lejárót (területet) a Balatont körbevevő 320 m széles nádas átvágására, felkereste a gyenesdiási birtokkal rendelkező keszthelyieket, a módosabb keszthelyieket és 20 Koronás részes jegyeket jegyeztetett velük, majd ezek birtokában a helyieket, akiktől nem pénzt, hanem napszámot és fuvart kért a részes jegyekért. 60 fő „részvényessel” megkezdte a nádason átvezető sánc, móló, a móló végén félsziget és a 16 fürdőkabin építését. 1906 májusában megalakult a Fürdőegylet, 1906 júniusában pedig felavatták a fürdőt és Farkas Márton budapesti szőlőbirtokos és vendéglős beruházásában készült Tulipán vendéglőt. A fürdő létrehozásával népszerű üdülőhely és kirándulóhely lett Gyenesdiás, villák, nyaralók épültek, ehhez a helyiektől a telkeket vásároltak, megnőttek az ingatlanárak. Az ide látogató nyaralóvendégek igénybe vették a helyiek szolgáltatásait, megvásárolták az itt termelt árukat, terményeket. Gyenesdiáson kialakult egy „úri” nyaralóközönség, jellemzően köztisztviselőkből, katonatisztekből. A nyaralóközönség törzshelye az egyre bővített Tulipán vendéglő és fogadó, jelentős kulturális események színhelye lett.

60 éves korában, 1925-ben vonult nyugdíjba, 44 évi – ebből 34 évi gyenesdiási – szolgálat után. Tanítói pályát olyannak tekintette, amely „hasonlít a mezőhöz, melyen tipor ember és marha sereg, de nyomában virág kél”. Állására 30 pályázó jelentkezett.

1923 tavaszán kezdte meg – a mai Darnay utcában álló tornyos – háza építését, amelyet aratásra be is fejeztek.

Kárpáti János gyakorlatias, szorgalmas, sportos ember volt. Sokszor közlekedett a befagyott Balatonon korcsolyával, hosszabb utakat tett meg csónakon, gyalog. Keszthelyre sokszor gyalog járt be. Jó borivó, társaságot kedvelő ember volt.

Takarékossága, ésszerű gazdálkodása jellemezte a közéletben és a magánéletben is.

Hazája iránti szeretetét bizonyítja önéletírásában megfogalmazottak:

„ Birtokunkat, sem a gyenesdiásit, sem pedig a szepezdit soha, semmi körülmények között idegennek ne adjátok el, mert akié a föld, azé a Haza. Az ingó vagyon elfogyhat, de az ingatlan marad. Az egész szép Magyarországban szebb hely nincs, mint a mi birtokunk. számítani kell a család elszaporodására, sok évtizedek után, hogy ezekből a szép és értékes birtokokból a késő utódoknak, a déd és ükunokáknak is jusson.

… Utolsó utamon pedig a legjobb keszthelyi cigánybanda legalább tíz tagja zeneszóval kísérjen és pedig csak azt a dalt muzsikálva, hogy: „kék nefelejcs, kék nefelejcs virágzik a tó szélén”

…Síremlék kövünk a felírásokkal együtt a következő, utolsó oldalon van illusztrálva, a szerint készíttessétek el az utolsó betűig.

ISTEN ÁLDD MEG A MAGYART!!!”

Darnay (Dornyay) Béla dr. (Keszthely, 1887 – Budapest, 1965) tanár, honismereti kutató.

Keszthelyi halászcsalád leszármazottja. 9 éves korában édesanyja halálával – teljes árvaságra jutott. Három nagynénjénél Tatán nevelkedett, ahol az algimnáziumot is végezte. A főgimnáziumot Kecskeméten végezte, ahol 1905-ben érettségizett. 1901-ben Vácott belépett a piarista rendbe. 1910-ben pappá szentelték.

A rend budapesti tanárképzőjében teológiát, földrajzot, és történelmet tanult (1906-09), majd történelem-földrajz szakos tanári (1910), geológiából bölcsészdoktori oklevelet szerzett (1913). Pályáját geológusként kezdte, a triászt kutatta a Rózsahegy (ma Szlovákia) környéki hegyekben.

A piarista rend rózsahegyi (1909-12), veszprémi osztályán (1912-18), majd Magyaróváron múzeumi őr (1918-21). Kilépett a piarista rendből (1921). Budapesten az Ampeológiai Intézetben, majd az Állami Gombászati Állomáson kapott kutatói állást (1921-23).
A keszthelyi balatoni Múzeum munkatársa 1940-től), igazgatója (1941-48). Miután nyugdíját is megvonták (1949), a Magyar Állami Földtani Intézetben geológusként dolgozott (1952-54).
1963-ban rehabilitálták. Széles körű érdeklődése tudományos publikációiban, valamint múzeumalapító lelkesedésében nyilvánult meg. Mint pedagógus a szemléltető oktatás lelkes szorgalmazója volt, s ez a szemlélet vezette múzeumalapítási tevékenységében is.

Polihisztor hajlamú kutatóként foglalkozott geológiával, hidrológiával, barlangkutatással, botanikával, műemlékkutatással és védelemmel. Széles körű ismeretterjesztő munkát folytatott, helytörténeti tanulmányokat írt. Kiemelkednek ezek közül a bakonyi, Balaton-felvidéki tájakról írt munkák, amelyekben a természeti és történeti emlékek összhangjának megteremtésére törekedett. A keszthelyi múzeum igazgatójaként múzeumi értesítőt jelentetett meg, rövid közlemények közzétételére megindította a Balatoni Múzeum Füzetek c. sorozatot.
Fő kutatási területe, a néprajz mellett foglalkozott barlangkutatással, geológiával, hidrológiával és növénytannal. Salgótarjánban gyűjtésével jelentősen bővült a múzeum anyaga; Salgótarján történeti kutatásának megalapozója. A Bakonyt, a Balatont, valamint Salgótarjánt és környékét bemutató útikalauzai máig jelentősek.
Életének minden állomáshelyén foglalkozott múzeumszervezéssel, létesített gyűjteményeket.

Magyarfaluprogram Logo